Könyvek

Hagyományos iparágak - hanyatló iparágak

A könyv két hanyatlónak kikiáltott iparág, a magyarországi vas- és acélipar, valamint a textil és ruházati ipar átalakulásának, hanyatlásának és modernizációs perspektíváinak tükrében – a hanyatlás, a hanyatló iparág fogalmát veszi nagyító alá. A kutatás ágazati szintű adatok összegyűjtésére és elemzésére, valamint a két választott iparág 33 képviselőjénél végzett mélyinterjú eredményeire épült. Az elemzés főbb tanulságai az alábbiak:

1. A „hanyatló iparág” kifejezés statisztikai kategória csupán, az adott iparág relatív térvesztését fejezi ki. Más iparágak gyorsabb növekedése, nagyobb dinamizmusa a világkereskedelemben és az innovációk terén, relatíve gyengébbnek, sőt, gyengülő pozíciójúnak mutatják a hagyományos iparágakat. A relatíve gyengülő pozíciójú hagyományos iparágak tehát nem feltétlenül hanyatlóak. Definíció kérdése, hogy a relatív térvesztést önmagában elegendőnek ítéljük-e ahhoz hogy a „hanyatló”-címkét ráaggassuk egy iparágra, vagy csupán akkor kerüljön be egy-egy iparág ebbe a kategóriába, ha a hanyatlás egyéb ismérvei is ráillenek. A vizsgált két iparág esetében, a hanyatlás definíciószerű ismérvei közül több olyan is akad, amelyik nem illik az iparágakra.

2. A vizsgált iparágak kilencvenes évek eleji gyorsan romló mutatói nem az iparágak „általános hanyatlását”, életciklusuk újabb stádiumát, hanem elsősorban az átalakulási válság, illetve hibás gazdaságpolitikai döntések hatásait tükrözték.

A hanyatlás mutatóinak áttekintése után a cégek megújulási stratégiáit vizsgáltuk, és az alábbi fő megállapításokat tettük:

1. A gépek, berendezések fejlesztése előtt álló legfontosabb akadályt abban látják a cégek, hogy a korábbi évtizedekhez viszonyítva, mindkét iparág tőkeigényessége drasztikusan nőtt. A cégeknek szembe kellett nézniük a „tőkeintenzitás csapdájával”, azzal a jelenséggel, hogy a magas tőkeintenzitás, alacsony jövedelmezőséggel párosul, vagyis a beruházások megtérülése nem feltétlenül biztosított. Ráadásul, a beruházásokhoz szükséges tőke nem, vagy csak nagyon nehezen halmozható fel az alaptevékenység során, annak eredményeként.

2. Ami a termékfejlesztést illeti, főként a ruházati iparra (de kisebb mértékben a többi iparágra is) jellemző volt, hogy önálló termékfejlesztésre nem a fejlesztési tudás, illetve az innovációra való képességek hiánya miatt kerül ritkán sor, hanem az önálló értékesítésszervezési képesség hiánya miatt. Az önálló termékfejlesztés másik akadálya a forgótőke hiánya.

3. Ugyanakkor, a vizsgált két iparág cégei, más szektorokban létrehozott újítások számára jelentenek felvevőpiacot. E két iparág képviselői nem elsősorban (termék- és technológiai) innovációt generáló, hanem az innovációt felhasználó cégek. A vizsgált két iparágban a gyártás és a feldolgozás fejlődése nem csupán az iparági innovációk sikerétől függ. Az acélipar számos gépipari, elektronikai, vegyipari, műszeripari és számítástechnikai innovációt használ fel, a textilipar pedig főként vegyipari, gépipari és számítástechnikai innovációk célpiaca. Ebből az következik, hogy mindkét vizsgált, hanyatlónak mondott iparág, a kapcsolódó iparágak számára a keresletvezérelt technológiai fejlődés motorját képezi.

Gazdaságpolitikai ajánlásaink kiindulópontja az a megállapítás volt, hogy a feldolgozóipari szerkezet korszerűsödése akkor tekinthető „egészséges” folyamatok eredményének, ha a feltörekvő, gyorsan növekvő iparágak részaránya a GDP előállításában úgy növekszik, hogy közben az érett iparágak versenyképessége is javul, és az általuk megtermelt hozzáadott érték is nő. Ezt a felismerést tükrözi a fejlett országok gazdaságpolitikai gyakorlata. A fejlett országokban, a leépítéssel, szerkezetátalakítással párhuzamosan, hatalmas beruházásokat igénylő technológiai modernizáció indult meg a hanyatlónak tekintett iparágak versenyképességének megőrzéséért, megújulásuk elősegítéséért. A gazdasági szerkezet átalakítása, modernizációja nem a hagyományos iparágak egyoldalú leépítését, a versenyképességüket vesztő iparágak kapacitáscsökkentésének támogatását jelentette. A feltörekvő iparágak térhódításának támogatása mellett, az érem másik oldalára, a hagyományos iparágak megújítására is komoly gazdaságpolitikai figyelmet fordítottak.

Magyarországon, hosszabb-rövidebb ideig mindkét vizsgált iparágnak kiemelt gazdaságpolitikai jelentőséget tulajdonítottak. A textilipar gazdaságpolitikai pozíciója már a nyolcvanas évektől kezdve, a vas- és acéliparé a kilencvenes évtizedben változott meg: mindkét iparág kikerült a stratégiai iparágak sorából. Jelen empirikus kutatás egyik fő tanulsága, következtetése az, hogy a gazdaságpolitika irányítóinak az immár a versenyszféra részeként működő két iparág gazdasági jelentőségét épp a versenyszféra szemszögéből kellene újragondolniuk. A megközelítésmód tehát ne pusztán a stratégiai jelleg tagadása és ebből következően az állami szerepvállalás kizárása kellene, hogy legyen. A vizsgált két iparág fejlesztési lehetőségeit gazdaságfejlesztési szempontból kellene tanulmányozni, csakúgy, mint bármelyik feltörekvő iparágét! A gazdasági szerkezet átalakítását, modernizációját célul kitűző gazdaságpolitikai szerepvállalás nem merülhet ki az emelkedő iparágak kizárólagos támogatásában.

Összefoglalva megállapítottuk, hogy a relatív térvesztéssel szembenézni kénytelen iparágak válságok sorozatát élik át, alkalmazkodásukat számos csapdahelyzet nehezíti, és gazdaságpolitikai hibák is súlyosbíthatják a helyzetüket. A műszaki fejlesztéssel, az innovációk felgyorsulásával (!) járó alkalmazkodás eredményeként azonban, ezek az iparágak elfoglalják, stabilizálják helyüket a megváltozott szerkezeti összetételű gazdaságokban. A két vizsgált iparág pozíciójának megváltozása, műszaki-technológiai, szerkezeti és területi átrendeződésük, majd új szerepkörük, pozíciójuk stabilizálódása az átalakult szerkezetű gazdaságon belül – az átalakulás és a transzformációs visszaesés turbulens és kaotikus körülményei között ment végbe. A folyamat még korántsem ért véget.

A „hanyatló”-címke könnyen tévútra vezeti a gazdaságpolitikai gondolkodást. A szerkezetátalakulást megnehezítő, elodázó, a válságba került, hanyatlónak ítélt iparágak hibás módszerekkel történő támogatása ugyanolyan negatív összgazdasági következményekkel jár, mint a hanyatlónak ítélt iparágak „leírása”, az állami szerepvállalás teljes tagadása.

A fejlett országok tapasztalatai azt mutatják, hogy iparpolitikára, a gazdasági versenyképesség erősítése érdekében végzett szektorspecifikus beavatkozásokra – mindenfajta ideológiai alapú ellenvélemény ellenére – szükség van. A fejlett országok gazdaságpolitikai gyakorlata már hosszú ideje tükrözi ezt a felismerést. Magyarországon, a fejlett országok gyakorlatához hasonló, átfogó, stratégiai jellegű ágazati programokra, a rendszerváltást követő időszakban nem volt lehetőség. Hiányzott az iparpolitika legitimitása, hiányzott a kifinomult gazdaságfejlesztési módszerek alkalmazásához szükséges tudás. Mára mindkét értelemben megváltozott a helyzet. Ideje lenne gazdaságfilozófiai irányt váltani.

A könyv rövidített, szerkesztett változata megjelent a Külgazdaság 2000. szeptemberi számában.

Szalavetz, A. (2000). Hagyományos iparágak – hanyatló iparágak. Budapest, Oktatási Minisztérium, ISBN: 9630054965